De ez a reggel más volt, nem ilyen, ma nem a hintaágy jutott neki, már régóta nem. A korai hírnökök ezúttal hozzá jöttek, személyesen őhozzá, hogy addig böködjék, amíg fel nem ébred teljesen. Először a fejére a húzta a paplant, aztán a pokrócot is a fülére szorította. Dühöt érzett, aludni akart, álmodni, jóra gondolni és álmodni újra. De a hang nem tágított, pellengérre állította, záporoztak a tények, persze úgy, hogy őt magát a legrosszabb fényben tüntessék fel. Szar anya, szar nő, szar feleség, szar volt feleség, szar barát. Szarba lát a “szarbarát” tagolta, inkább verset írna, ha fel tudna ébredni, ebből táplálkozni is lehetne. Jó nagyot meríteni a kútfenékről, ha már itt van. Ha már ez van, akkor gyerünk, alkossunk gyémántot a feketeségből. De nem ment még ez sem. “Szaríró” röhögte magán. Nem sokáig. 

Van amit nem lehet paplannal leszorítani. Nem. És a hírnök ráerősít, odahúz az ostorával, neki mindegy, úgyis mindig fent van. Nincs benne kímélet, nem ismeri, egyre hangosabb. Mindent megkérdőjelez, mindenbe beleköt, válaszolni sincs idő, mert egyik érv jön a másik után, újabb vádak hangzanak el. 

Ő közben kegyelemért kiált, hogy csak még egy kicsit, adjanak még egy órát, majd mindenre válaszol szép sorban. Este meg esküszik rá, hogy művet is ír belőle. Hangzatos lesz. Ja. A hátsó sorban is zsebkendőket vesznek majd elő. Mindenki nagyra tartja majd, hogy micsoda aranytömböt faragott a tyúkszaros életéből. Másokét is beleszője? Naná, jöhetnek mind, mondják csak el a nyomorukat, hisz ezért vagyunk ezen az üdvös világon, gyerünk zendüljön fel az össznépi rinya! Megírja mindet, teljes siralom-antológiákat fog gyártani, azzal mindenki azonosul majd. Vagy valami emelkedett románc sorozatot, zabálni fogják, érzéki, ordenáré, ami kell a népnek, mégis lesz benne sok okos szó, amivel elhiteti magáról, hogy szép. Irodalmi. Beleszagol előtte néhány író könyvébe, versszólamokba, felszív belőlük pár csík kiemelt bekezdést, úgyis ott van mellette a kopott ceruzás jegyzet, aztán leül és ír. Csak adjanak neki egyetlen átkozott órát még, csak egyet, hogy aludhasson végre. 

Őszintén elhatározza, hogy holnap megváltja világot. 

Lassan rájön, hogy nem fog menni. Színt kell vallani. Egyre éberebb lesz. És egyre kisebb a súlyok alatt. A vádlottak padján ül. Egyedül.

A legrosszabb ítélet várható. Összefoglaló következik, nem emelkedett a rangok létráján, nem tett le két köteg tízezrest az asztalra, de értékben egyenlő vagyontárgyat sem, alkotást sem, itt sápkórós volt, ott túl öreg, máshol sokat fecsegett, figyelmetlen volt, elhanyagoló, túl aggódó, kóros, kórosan adakozó, hazug, buta, szemét, magát temető, átkozott.. és ha bűntudattal akarna felelni, hát az a legnagyobb bűn!

Hajnalban nincs kibúvó, oda nem jut be a három miatyánk, a lépcsőház lent zárva, esélye sincs ilyenekkel próbálkozni. 

Az őrök zseblámpája követi, a dárda szúrja, a nap meg besüt, még a rolón át is kínozza. Teljesen esélytelen. Minden teljesen e-sély-te-len. Akkora a szarkupac, hogy ebbe csak belefeküdni lehet. Szagolni és számolni a perceket. Mindjárt fel kell kelni, öltözni, elfogadhatóan kinézni, dolgozni, menni, menni. Negyvennek tűnni ötven helyett, mert nehogy már ezt is elvegyék. De igen. Elveszik. A pirkadat magával visz mínusz hat évet, gyűrötté teszi és dagonyázik a megválaszolatlan kérdéseiben. Zúgnak szállnak a dallamok, ismerősek, újak, dübörög a basszus. 

Basszus! Felkel, pisil, iszik, nem alkot, nem kezdi el a napot, alszik majd kábé 19 óra múlva.. ha tud. Még kétszer nekiveselkedik a pántos nagykapunak, belöki, mostmár azért is belöki. Megkeresi a karmestert, tudja hogy itt lakik, hogy itt lesz valahol. Itt kell lennie, bejár minden folyosót, émelyítő keresésbe kezd, támaszkodik a korlátokon zihál, nyirkos szobákba nyit, huzatos belső udvarokban mozog és keres, keres, megállíthatatlanul, immár követve a fülében zúgó hangokat. 

Engedélyt kap, megadja magát. A nap kisüt, vakít, de végül meglátja. Egy hosszú karmesteri pálca fekszik előtte a padlón..