Az utcára érve még erősebben érezte a fájdalmat, az energiavesztett állapotot. Szellemként látta magát, fátyolosan, erőtlenül újra, mint aki elmulasztotta a kegyelmi pillanatot, amikor még testet ölthetett volna. Jelenleg csupán egy emberhez hasonlatos alak volt, szépen becsomagolva, esernyővel billegve, mintha kötélen járna és a nagyközönség visszafojtott lélegzettel kísérné lépteit. Csak ő tudhatta, mennyire csökkent értékűvé vált, mennyi izom feszült a jól megszokott mozdulatokban. Igyekezett határozott léptekkel, egyenes járással és felemelt fejjel leplezni gyengeségét, de legszívesebben újra bebújt volna a takaró alá és megvárta volna, amíg valaki szól, hogy vége az előadásnak, már vége…persze a művészbejárón még kiszökhet, ha siet. 

Bár hová is sietne? Az idő egyre jelentéktelenebbé vált számára, mint ahogy az is, hogy korábbi értelmezései szerint hasznosan töltse el azt. Elfáradt a küzdelemben, ahogy a saját elvárásai létráján hágott felfelé, szünet nélkül duruzsolva az idegszálaiba égetett dallamot, miszerint köteles mindég eggyel feljebb lépni, mielőtt lemegy a nap. Még azt sem tudta, képes-e élvezni ezt a haszontalanságot, vagy legalább elhinni, hogy a jelenlegi fizikai állapota végtére is egyszerűen csak VAN és kész. Ezt a teljességgel módosult és tudatban is megrekedt állapotot nem idézik be a döntőbírák elé, nem készül róla jegyzőkönyv ott legbelül, senki nem kéri majd számon, sőt a publikum továbbra is lelkesen tapsol, néha izgatottan sóhajt, szurkol vagy épp sajnálkozik. Mondhatni azt is, ennyire képes, tudta, hogy ennyi is elég lenne. Az is megfordult a fejében, hogy csak belső mércéje játszik vele ilyen álnok fogócskát, szembesítve minden kellemetlenséggel, hogy mivégre tart itt, miért nem előbb és mikor lesz utóbb, de nem. Belső iránytűje ugyanolyan fáradt volt mint a teste. A mutató lefittyedve szédelgett jobbra-balra, mint aki elbóbiskolt, majd elfeledte az őt vonzó mágneses teret. A motivációt. A vágyat. Ahogy a tehetetlenség vergődő erejét is. Nem volt már más ez sem, csupán a tettrekészség emléke és a napszakonként berregő ébresztő homályos tudatában rázkódva, folyton ismételve a kérdést “Élsz még? Hol vagy mondd már, hol?”

…most épp itt, a vihar hátrahagyott illatában, meleg cipőben, ingatagon, újabb kísérletet téve, hogy körvonalazza magát valahogy. Hátában érezte a démonok fagyos huzatát, függőségeit, maradék kívánását a zuhanás felé. De ez sem volt igazi vágy, csak egy fel-felbukkanó árnyék, fekete köpönyeges kísérő, régi jó barátból egykoron leigázott ellenség, majd egyszerűen csak senki. A senki, akit jól ismert, és aki már rég elköltözött.

Eszébe villant hány ember panaszát hallgatta végig a halálról, hogy mennyire félnek, rettegnek, leginkább a semmitől, hogy abban nem lesz semmi. Semmi szeretet. Ez nem igaz. A semmi itt van, már most és akár meg is barátkozhatna vele. Jóllehet, ehhez át kellene keresztelni. Nem hívhatja motiválatlanságnak, nem nevezheti haszontalannak, nem minősítheti erőtlennek, sőt elő is léptethetné valami magasztossá egy bátor és felemelkedett pillanatában. Az idő aztán megmutatja majd, hogy valódi volt- e felirat, vagy felfeslik a matrica szegleteiben a ragacsos mocsok. 

Ő maga szerette a hazugságokat, nem látott bennük semmi kivetnivalót. Már bánta, hogy évekig bántotta magát miattuk, képmutatónak és visszataszítóan tetszelgőnek bélyegezte magát, olyannak, aki minduntalan izgalmasnak ígérkező érzelmi szálakkal igyekszik színezni történeteit, hogy felkeltse mások érdeklődését. Később rájött, hogy ezt a fegyvert maga felé is fordíthatja, így váltak kis hazugságai először félelemből kovácsolt míves alakzatokká, majd fegyelmezett sorokba állított műkincsekké. Amikor mindez megszilárdult a tudatában, tárlatvezetést tartott magának és elégedetten nyugtázta, hogy a legtöbb műremek hitté aljasult vagy épp azzá emelkedett. Ugyanaz az erő, mégis más minőség. Magáévá tette őket, lehetséges, hogy néhányukat megerőszakolta, másokat lemészárolt, de a legtöbb hazugság valósággá vált, kifejezésmódjának fontos részévé, téglákká a céljaihoz vezető úton. Megjátszott érdeklődése valódi figyelemmé, elhazudott önbecsülése pedig mindennél igazabb belső erővé állt össze, megtanult jónak lenni és igaznak. Hálás volt a hazugságokért.

A vasajtó alig mozdult, minden erejére szüksége volt, ahhoz, hogy kinyissa. A belső udvar most is, mint mindig, csontig hatoló hűs levegővel bélelte ki fáradt testét. Ez józanítóan hatott rá, ahogy átsietett a magas homlokzat alatt a repedésekből áradó hűs fuvallatok szorításában. A kis helységbe érve aztán az ágyra rogyott, várni akart pár percet mielőtt bemegy a betegágyhoz. A másik szobában a testvére feküdt, ilyenkor elképzelte, hogy újra egészséges, átfut hozzá a hallon keresztül és feltépi az ajtót olyan édes, naiv mosollyal, ahogy régen. A régen és a ma között viszont korhadt fahíd húzódott, amit addig tépázott az idő, amíg végleg be nem szakadt. Visszamenni oda csak angyalszárnyakon lehetett.

Újra eszébe jutott a tehetetlenség. Mennyire szerette őt, itt akart maradni vele, itt lesz végig. A legvégéig. Belépett a szobába. Ő megint aludt, nem akarta felébreszteni. Még nem, majd ha megfő a leves, utána beszélgetünk, gondolta. Odakuporodott mellé, ahogy minden egyes napon és óvatosan rátette kezeit a puha, hófehér ujjakra. Homlokát a gyűrött lepedőnek támasztotta és érezte a belsejében szétáradó könnyeket, lassan, mint a vénába tolt infúziót, de nem akart sírni. Nem is tudott volna még. Jó volt ott lenni, ez volt a legjobb hely a világon. Szomorúan állapította meg, hogy talán mégis van jelentősége az időnek és némi megnyugvással vette tudomásul, hogy a tehetetlenség, ami reggel óta kínozta, ebben a pillanatban megszűnni látszott.